A lemezboltok varázslatos világa

Dávid barátommal 1985 környékén kezdtük el felkutatni a budapesti lemezboltokat. A szocialista nagyáruházak zenei osztályainak kínálatához képest igencsak egzotikus zugai voltak a városnak ezek a magánvállalkozásban nyitott üzletek: eredeti nyugati lemezek, a kemény rock, és azon belül is a heavy metal számunkra addig ismeretlen bősége csábított – nézelődésre és potya-zenehallgatásra, hiszen diákként (végzős gimnazista voltam akkor) nem rendelkeztünk megfelelő anyagi háttérrel ahhoz, hogy meg is vásároljuk e vonzó bakelitek bármelyikét.

Dávid ekkortájt angliai rokonainak köszönhetően jutott hozzá a Venom, a Judas Priest vagy éppen a Manowar aktuális korongjaihoz. Nekem pedig maradt az elfogadható áron (250-300 forintért) kapható műsoros kazetták választéka, amelyek nagy részéről persze tudható volt, hogy azokat is házilag állítják elő, a lemezeket üres hanghordozókra veszik át a boltok munkatársai. Így viszont simán előfordult, hogy az album egy-két száma nem fért fel a szalagra, vagy, hogy kiférjen, az oldal végén egyszerűen lekeverték a dalt. Viszont, ha maradt hely, kedvcsinálónak egy másik lemez néhány számát is felvették a kazetta végére – nem egy esetben úgy, hogy a borítóra nem írták ki, hogy mit is hallunk a B. oldal második felében. De szép idők is voltak azok!

A műsoros kazettáknál is olcsóbb megoldás volt egy üres kazettát beadni a boltba, amire 100 forint ellenében, egy-két napon belül felvették a kívánt lemezt. Nesze neked, szerzői jogvédelem! Persze mennyivel volt legálisabb a rádióból felvenni, vagy egymástól átvenni a zenéket? Semennyivel, akkor viszont senki nem foglalkozott a szabályok betartásával és betartatásával.

1985-ben 34 lemezboltot tartottam nyilván Budapesten. Nyilván több is volt, mi ennyinek bukkantunk a nyomára. Egyesek kínálata maximálisan lefedte az ízlésünket, ott idővel törzsvásárlókká váltunk, másokat hamarosan kihagytunk zenebeszerző kiruccanásaink programjából. Az egyik első ilyen hely a Fonográf-dobos Német Oszkár által nyitott Fonográf hanglemezbolt volt a Nagy Ignác utcában, de az idősebbeknek nyilván még ma is ismerősen cseng a Szent István körúti Solaris, a Boráros téri Violin, a Majakovszkij (ma Király) utcai Lemezkuckó, a Dob utcai Dob Records vagy a November 7. téri (ma Oktogon) Labiritmus neve.

Már nem emlékszem, hogyan jutottunk el a József körúttal párhuzamosan futó Bacsó Béla (ma Német) utcába, és hogyan találtunk rá az akkor még ott működő Music Box lemezboltra, ám tény, hogy 1985 szeptemberében – 300 forintért (az akkori fizetésem egytizedéért) – ott vettem az első német nyelvű Metal Hammert, amit még jó néhány másik követett. Akkoriban nem létezett még a hazai szaksajtó, jobb híján így tettünk szert a bennünket érdeklő információkra.

Az üzlet hamarosan átköltözött a József körút 36. szám alá, gyakorlatilag a Rákóczi tér sarkára, mi azonban továbbra is csak „Bacsó”-nak hívtuk (nemrégiben olvastam, hogy mások, a bolt logójára utalva „Venomos” boltként, „Venom” boltként emlegették). A tulaj, Herczeg Tamás hamarosan egy újabb üzletet is nyitott a Nyugatinál, a Vikinget, ám közben a konkurencia sem tétlenkedett: a rajongók számára olyan metál-lelőhelyekkel bővült a kínálat, mint a Blahánál található Elektromos Krokodil, vagy a szintén József körúti Hangvárium.

Hogy el ne felejtsem, a klasszikus zene rajongóinak Mekkájába, a Szervita téri Rózsavölgyi lemezboltba sem volt haszontalan időnként benézni: ott vettem meg például a Running Wild Branded and Exiled című albumát műsoros kazettán, ami máig a legnagyobb kedvencem a csapattól.

A metál műfajához természetesen nemcsak a hangzóanyagok, hanem a ruházat és a kiegészítők is hozzátartoznak. Utóbbiaknak volt az első számú lelőhelye Budapesten a Nagy Diófa utcában található Hunky-Punky, ahol a csíkos nadrágok, bőrdzsekik, együtteses pólók mellett felvarrókat, szegecseket, kitűzőket is lehetett kapni. Emlékszem, a szűk üzlethelyiségben is, ahol egyszerre legfeljebb 3-4 ember fért el, mindig szólt a zene.

Aztán a rendszerváltás ezeknek az üzleteknek a nagy részét is leradírozta a térképről: megjelentek a CD-k, nemcsak a maszek üzletekben, hanem a multik (MediaMarkt, Saturn) polcain is, amelyeknek nyomott áraival nem igazán lehetett versenyezni. Az internetes zeneletöltések világában pedig szinte teljesen bealkonyult a fizikai hanghordozóknak. A „szinte” kitétel itt nagyon lényeges, hiszen máig vannak olyanok, akiknek fontos a kézbe vehető formátum, a tetszetős lemezborító, a színes, lapozgatható booklet – ők azok, akik életben tartják a még megmaradt lemezboltokat. Ráadásul a bakelit is újra divatba jött, egyre nagyobb rá a kereslet.

Ezzel együtt is meglepetésként ért, hogy amikor két hete a frissen megjelent Old-School Union fanzine-t terítettem a budapesti lemezboltokban (amelyekben – a CD Pincét leszámítva – az elmúlt időszakban nem igazán jártam), régről ismerős arcokkal találkoztam. A Solarisban ugyanaz a Miklós Péter (aka Zsiráf) állt a pult mögött, aki három évtizeddel ezelőtt is, és akinek csak a haja lett fehérebb, a zene iránti lelkesedése, elkötelezettsége semmit nem csökkent. Mint megtudtam, a bolt 1984 őszén nyílt meg. Ember, 32 éve változatlan helyen, miközben a teljes város kicserélődött körülötte!

Hasonló a helyzet a Vikinggel is, ahol nem más fogadott, mint Herceg Tamás, a legendás „Bacsó”, aki külsőre (és szövegét tekintve) szinte semmit nem változott. Ő 1981 óta nyomja az ipart, látta el sokáig külföldi zenékkel, minőségi heavy metállal, ma pedig nyomott fekete pólókkal a hazai rajongókat.

Hát hogyne érezné magát az ember újra húszévesnek ilyen időtálló környezetben?

A szerző: Coly626 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*