A kevesebb néha több

Alapvetően örülhetnék neki, hogy kedvenceim minden egyes lemezmegjelenésük alkalmával egy kazal új szerzeményt borítanak rám. Üdvözlendő a termékenységük, a kreativitásuk, ám a tucatnyi (nemritkán 13-14) szám, a 70-80 perc közötti játékidő túl sok egy falatra. Legalábbis számomra. Természetesen írjanak, játsszanak fel ennyi dalt, örvendeztessék meg velük a rajongóikat, én viszont nem biztos, hogy egy ültő helyemben az egész albumot meghallgatom.

Van némi nosztalgiám a ’70-es, ’80-as évek lemezkészítési és -hallgatási szokásai után, amikor – bár a technikai korlátok határt szabtak a lehetőségeknek, mégis – úgy éreztem, hogy egy minden szempontból kerek csomagot kapok ajándékba. A 33-as fordulatszámon pörgő bakelitkorongok nagyjából 40 percnyi játékidőt tettek lehetővé. Nézzünk néhány emblematikus példát! A Black Sabbath 1970-es bemutatkozó korongjának 8 dala valamivel több, mint 38 percben hangzott el. Igaz, még ugyanebben az évben érkezett a folytatás, a Paranoid a maga 42 perces játékidejével.

Bő egy évtizeddel később, 1983-ban a Slayer egy 35 perces nagylemezzel (Show No Mercy) nyitott új fejezetet a heavy metal nagykönyvében. A Hell Awaits játékideje sem érte el a 40 percet, a Reign In Blood pedig ugye… az első reakció a felháborodás volt a mindössze 29 perces játékidő miatt, a második az ámulat, a harmadik az imádat. Máig ez a thrash metal egyik alapműve.

Még néhány példa: a Megadeth 1985-ös debütalbuma, a Killing Is My Business bő 31 percen át veszi igénybe a figyelmünket, és a csapat következő két lemezének a hossza sem éri el a 40 percet. A Testament 1987-es bemutatkozó korongja, a The Legacy 38.45 hosszú, az Overkill Feel The Fire-jának 10 dalához is elég volt 40 percnyi játékidő, az Anthrax-klasszikus Spreading the Disease meghallgatása kevesebb, mint 44 percet „vesz el” az életünkből, és a Death Angel The Ultra-Violence című bemutatkozó lemezének hossza is éppen hogy csak túllépi a háromnegyed órát. Csupa kultikus album, örök kedvenc a ’80-as évek közepéről.

A Metallicának már a kezdet kezdetén is több „mondanivalója” volt, mint pályatársainak: a bemutatkozó Kill ’Em All bő 51 perces játékidejét követően a Ride the Lightning felvételei során ugyan jobban nézték a stúdióórát (47.23), az örök klasszikus Master of Puppets viszont ismét hosszabb 50 percnél (54.46), az …And Justice for All pedig egyenesen dupla albumnak készült (65.29).

A ’90-es évek első fele a CD térhódításáról szólt. Az általa nyújtott 80 perces maximális játékidő-lehetőséget nemcsak Hetfieldék használtak ki, hanem sokan mások is, mindenekelőtt a gyakran 10 percnél is hosszabb opuszokban gondolkodó progresszív rock/metal zenekarok (például a Dream Theater). Hozzáteszem, a Slayer ezt követően is megmaradt a 38-39 perc körüli lemezhosszoknál.

8-10 szám, A oldal, B oldal, 40 perc körüli játékidő – egy szuszra éppen elég volt. És nem azt éreztem, hogy „hát, itt most egy kicsit ellaposodik az anyag”, hanem azt, hogy „de kár, hogy csak ennyi volt!”. Megkomponált számsorrend, ezáltal tudatosan felépített dramaturgia és hangulati hatás. Szinte egybeépültek a dalok: ahogy véget ért az egyik, már indult is a fejemben a következő, tudtam, hogy egy pillanat múlva milyen dallam, riff hangzik majd fel.

Hamarabb és mélyebben belém épültek a dalok és az egyes csapatokkal, lemezekkel kapcsolatos információk. Ma akkora a dömping, úgy felgyorsult minden, hogy nincs idő az elmélyedésre: ha lépést akarok tartani a történésekkel, az újdonságokkal, rohanok, egyik lemeztől a másikig, holott ahhoz, hogy egy album ismerőssé váljon, háromszor-négyszer biztos meg kell hallgatnom. (Bocs az egyes szám első személyű fogalmazásért, de nem akarok a nevetekben is nyilatkozni; lehet, hogy ti máshogy vagytok ezzel.)

Jó ideje van egy olyan becsípődésem, hogy ha az egyes lemezekről lehagynánk a töltelékdalokat, sokkal ütősebb, minden pillanatukban remek anyagokat hallhatnánk. Korábban ezt a célt szolgálták a kazettákra felvett válogatások; ma szimplán átugorhatnánk az unalmasabb számokat, ám valahogy mégsem tesszük. (És aztán jól lepontozzuk a lemezt. :-))

Összegezve, a technika fejlődése lehetővé tette, hogy fokozatosan egyre több zene, a korábban megszokottnál is több szám jusson el hozzánk, rajongókhoz. Ez és felgyorsult élettempónk a zenehallgatási szokásainkat is megváltoztatta. Elég, ha csak arra gondolok, hogy míg korábban otthon ültem/feküdtem neki egy-egy album meghallgatásának, ma erre legtöbbször valahol útközben jut időm. Így aztán az egyébként tetsző anyagok sem válnak akkora favoritjaimmá, mint 20-30 évvel ezelőtt. Én sajnálom a legjobban, hogy ez így van.

És ti: hasonlóan vagy teljesen máshogy látjátok?

A szerző: Coly796 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*