Metallica: Hardwired…to Self-Destruct (2016)

Metallica-Hardwired…to Self-Destruct

Ez a poszt nemcsak egy új lemez – alapvetően pozitív – kritikája lesz, hanem a világ máig első számú rockbandájának, hosszú időn át kedvenc zenekaromnak a rehabilitálása is. Egészen a ’90-es évek elejéig ők voltak számomra az abszolútum, a kategóriák fölött létező félistenek. Máig a Master of Puppets-et tartom annak a lemeznek, amely a heavy metal műfaján belül a legnagyobb hatást gyakorolta rám. A Load albummal szerettem ki belőlük, távolodtam el tőlük, és ezt az elveszített bizalmat máig nem sikerült nálam teljes mértékben visszaszerezniük. Ugyanakkor azóta egyetlen zenekart sem kedveltem olyan mértékben és olyan kizárólagossággal, mint annak idején őket.

Ehhez képest innentől szinte kizárólag jót fogok írni róluk, még 1996-1997-es mélyrepülésükről is. Az 1991-es Black (Metallica) albumról most nem ejtenék bővebben szót. Ez az anyaguk volt a kommercializálódás útján tett első lépés (Enter Sandman, Nothing Else Matters), de nálam még simán elfért a jó lemezek polcán.

Az 1996-os Load és folytatása, az egy évvel későbbi Reload számomra érthetetlen lépés volt, valamiféle külső igénynek történő megfelelésnek, hirtelen jött ötletnek tűnt. De rendben, felejtsük el a külsőt, a rövidre nyírt sérót, a kihúzott szemeket, a feketére lakkozott körmöket! Hagyjuk figyelmen kívül az elüzletiesedést, a stadionkoncerteket, ahol már csak az óriáskivetítőkön láttuk a muzsikusok arcát! Ez alkalommal koncentráljunk kizárólag a zenére!

A két album összesen 27 száma azt mutatta, hogy Larsék továbbra sincsenek híján az ihletnek és a dalszerzői kreativitásnak. Csakhogy a számok egy jelentős része, különösen a Reload-on, unalmas, nem ösztönöz arra, hogy újra és újra meghallgassam az albumot. Egyszerűen sok a 14, illetve 13 szám, a 79 és a 76 perc játékidő. Hogy „ne menjen a kukába” az is, ami érték, a két lemez általam kedvelt számaiból készítettem magamnak egy válogatást: az első korongról 7, a másodikról 4 szám került fel rá. A kettő együtt ad ki egy igazán ütős albumot, amit az első percétől az utolsóig élvezek, és tartok olyan jónak, mint, mondjuk, a Black albumot. És ilyen szűkítésben hallgatva a dalokat kiderül, hogy – mindenekelőtt hangzásban – nincs is akkora különbség az 1991-es és az 1996-1997-es Metallica között!

Persze a „jó” számok egy része lírai (Mama Said, The Memory Remains, The Unforgiven II, Low Man’s Lyric), ehhez mindig is nagyon értettek Jamesék; egy részük fokozatosan gyorsul be, az izgalmas témákat a szám végére tartogatva (Bleeding Me, The Outlaw Torn), és akad stílusidegen darab is (Ronnie), amit egy Lynyrd Skynyrd rajongó csillogó szemmel hallgat, egy Metallica-fanatikusnál viszont végleg beteszi a kaput.

Robert Trujillo érkezését követően, és a csapat fogadkozását hallva nagy várakozás előzte meg a 2003-as St. Angert, ami egy nagyon jó kis album – lenne, ha nem vágták volna tönkre minden idők legrosszabb Metallica lemezhangzásával. Hogy ez szándékos volt-e, vagy hangmérnöki dilettantizmus eredménye, nem tudom. Újrakeverve méltó nyitánya lehetne a Load-Reload utáni, ismételten felívelő korszaknak. Egyszerre dühös, karcos és dallamos anyag; ha hallom a címeket, máris beugrik róluk a refrén. Szeretem, és még jobban szeretném, ha a hangzás olyan lenne, mint előtte volt és utána lett.

Metallica-Hardwired…to Self-Destruct

Az ezt követő, 2008-as Death Magnetic album, azt gondolom, minden szempontból rendben volt. Ennek ellenére valamiért mégsem hallgattam meg annyiszor, hogy belém épültek volna a dalok. Majd telt-múlt az idő, és egészen 2016 novemberéig kellett várnunk, míg végre új számokat hallhattunk Hetfield-éktől. Korábban soha nem telt el még ilyen hosszú idő, 8 év két Metallica album megjelenése között. (Közben persze kijött a Beyond Magnetic EP, de az még inkább volt az előző anyag utó-, mint az új korong előhangja.)

A Hardwired…to Self-Destruct címet kapott anyag 77 és fél percen át, összesen 12 dallal kényezteti a csapat régi és új rajongóit. Rövid fejszámolás után kiderül, Lars-ék 7 percnél hamarabb ma sem nagyon tudnak leszállni egy témáról. A kiadvány dupla albumnak neveztetik, holott semmivel nem hosszabb, vagy tartalmaz több számot, mint elődei. A hangzás alapvetően jó: dögös, telt, de már nem olyan karcos, és éppen ezért nem olyan agresszív, mint legsikeresebb lemezeik esetében. A dobok megszólalásával azonban továbbra sem vagyok kibékülve. Az ének sok helyen kifejezetten dallamos, hiányzik belőle a St. Anger dühe, de ez nem feltétlenül baj. James riffelni sem felejtett el, jó példa erre a Now That We’re Dead csuklógyakorlata. Kirk pedig időnként kifejezetten szép megoldásokkal él a szólókban. Tetszik a játéka, amit korábban nem mindig mondhattam el róla.

A két diszk közül egyértelműen az első az erősebb, a másodikon egy kissé visszavesznek a tempóból, egymás után hallgatva már-már unalmassá válnak az olyan darabok, mint az Am I Savage? vagy a Murder One. A végére viszont ismét felpörög a csapat: csak egyetérteni tudok azokkal, akik a jelenlegi Metallica egyik legjobb pillanatának tartják az albumot záró Spit Out the Bone-t.

A kevesebb lehet, hogy ez esetben is több lenne: ha csupán, mondjuk, a 8 legjobb szám alkotná a Hardwired…-et, azon nemigen lehetne fogást találni. Így viszont az anyagot kétszeri nekiüléssel javasolnám végighallgatni, ez esetben talán a második lemez dalait sem homályosítanák el az olyan tételek, mint az első korongon hallható Atlas, Rise! vagy a Moth Into Flame. Sőt, a bónuszként feljátszott Lords Of Summer is simán beférne az album jobb számai közé.

Fog-e még olyan lemezeket készíteni a Metallica, mint a ’80-as években? A válasz egyértelmű nem. Eltelt 30 év, a zenészek személyisége, a technika, a bennünket körülvevő társadalom is megváltozott. Tudnak-e még James-ék jó számokat írni? Szerencsére tudnak. Ez az album rá a bizonyíték. Ha nem is vitán felül az év lemeze, de mindenképpen a legfontosabb.

A szerző: Coly626 publikáció
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél te az első, aki hozzászól!

Válasz írása

Az email címed sehol sem fog megjelenni.


*